A Thury-vár története
Amikor – az Árpád-házi királyok korában is jelentős szerepet betöltő – pusztapalota várát egyszerűen kinőtte az Újlaki-Kont nemzetség elhatározták, hogy új várat építenek. Választásuk a már a római korban is használatos Fehérvár-Veszprémet összekötő, a Bakony és Sárrét találkozásánál fekvő területre esett.
Újlaki Miklós kezdte el a várkastély építését, melyet először 1397-ben említenek Palota néven. Az erődítmény a török elleni harcokban fontos szerepet töltött be. Az építtető dédunokája, Újlaky Miklós jelentős erősítéseket eszközölt, ekkor vált a Dunántúl egyik legerősebb várává, ekkortájt kapta az Újlaki-vár nevet. Az Újlaki család kihalása után több gazdája is volt a várnak, végül királyi vár lett, ebben a minőségében első várnagya a legendás törökverő hős, Thury György lett. Thury a magyar végvári vitézi élet egyik legnagyobb alakja volt, hős katona, nagyszerű hazafi, okos hadvezér, bátor vitéz. A hódoltság korában jelentős szerepet töltött be a végvári harcokban, Veszprém és Fehérvár eleste után egyedüli erősségként gátolta meg a török terjeszkedését. Palota legdicsőségesebb időszaka volt ez az időszak. 1566 júniusában Thury maroknyi védőseregével állta ki Arszlán budai pasa 8000 fős seregének támadását.
A lovagkorra jellemző szabályos alaprajzú, négy saroktornyos, robosztus vár többszöri átépítés után nyerte el a jelenlegi formáját. Az utolsó jelentős átépítést a várat birtokló Zichy család bonyolította le. A vár a hosszú évszázadok alatt folyamatosan épült, bővült. Várkastélynak építették, de a végvári időszakban megerősítették a falait, ezeknek a falaknak a vastagsága jelenleg is látható. Igen impozáns látvány a belvárost uraló, erőt sugárzó erődítmény.
Jelenleg az épület rendezvényközpontként funkcionál, több gyönyörű terme állandó és időszaki kiállításnak, számos kulturális rendezvénynek ad otthont, emellett őrzi a végvárakra jellemző stílusjegyeket.
Tartalomjegyzék - rövid történetek a nagysikerű Palotai Dekameron, 100 nap, 100 történet című könyvből
Naszreddin hodzsa válaszol a bölcseknek
Szelániki Musztafa befejezte a híres Arszlán pasa haláláról szóló írását és töprengve nézett maga elé. Milyen érdekes az élet, s milyen gyorsan fordul az ember szerencséjének kereke! Itt van ez a csatákban megőszült budai pasa, Arszlán, aki a kardjával tört felfelé oly sok éven át, és most balgaságának köszönhetően kard által is hullott el!
A terve talán jó volt, hiszen már Szokollu Mohamed pasa nagyvezír is megmondta Hosszútóthy György követnek idén januárban: „Fenséges urunk kész a hadjáratra! Az oszmán dinasztia padisahjának gyertyája az ellenség zsírjától szokott világítani, s Magyarország királyait régen hatalma alá hajtotta kardjával! Íme, felséges urunk az iszlám hadseregével indulóban van, lába már a kengyelben.”
Igen, a hadjárat mindenképpen meglesz, de ez a botor Arszlán pasa nem tudta megvárni a szultán hadait! Kedveskedni akart uralkodójának, ezért úgy gondolta, külön parancs nélkül elfoglalja Palota várát, egyszersmind leszámol régi haragosával, Thury kapitánnyal. Szégyenteljes kudarcot vallott és a feje bánta. Na, de elég is mára a vérből és a csatákból, gondolta most a jeles történetíró, aki napok óta Palota ostromának történetét írta már, evezzünk vidámabb vizekre! Arszlán azt tette, amit helyesnek vélt, és nem volt mellette egy bölcs Naszreddin hodzsa, hogy mérsékletre intette volna vagy bölcsességével megmutatta volna a helyes irányt. Na igen, Naszreddin hodzsa.
Szelániki Musztafa most elmosolyodott, ahogy a furfangos tréfacsináló és bölcs tanító az eszébe jutott. A fényességes padisah történetírójaként az volt a feladata, hogy megírja a vezérek viselt dolgait és a csaták lefolyását, de szabad idejében szerette gyűjteni a tréfás történeteket is. Ezek bizony sokszor segítettek neki abban, hogy a nap végén egy kicsit tudjon mosolyogni is annyi csata és cselszövés ismertetése után.
A történetíró egyik kedvence Naszreddin hodzsa volt, az emberöltőkkel régebben élt hírhedt figura, akinek sokszor naív vagy tudatlannak tűnő kérdései és válaszai sok tanulságot hordoztak magukban amellett, hogy jókat lehetett derülni rajtuk. Itt van mindjárt az az eset, amikor a padisah elé idéztették a tudományukra oly büszke bölcsek, hogy nyilvánosan megszégyeníthessék a nép egyszerű gyermekét. Naszreddin hodzsa elfogadta a kihívást, habár negyven, a birodalom minden részéből összesereglett bölcs kívánta bebizonyítani, hogy a hodzsa hírneve megalapozatlan, és tudománya messze el marad az övékétől. Naszreddin nem állt le velük vitatkozni, mindössze annyit kért, ha negyvenen vannak ellene és ő egyedül, akkor neki is csak egy kérdésre kelljen válaszolni. Őt nem érdekli, ki kérdezi a negyven közül, döntsék el maguk között.
A nagy tudású bölcsek összenéztek, már majdnem ott összevesztek, végül egy hét időt kértek az uralkodótól. A padisah kegyesen bólintott, mert őt is nagyon érdekelte a szellemi párbaj kimenetele, addig is a vendégei voltak. Naszreddin élvezte a kényelmet, fürdőkbe járt, masszíroztatta magát a csinos rabnőkkel, evett- ivott, talán soha nem volt ilyen jó dolga. Eközben a bölcsek szó szerint hajba kaptak, hogy kinek a kérdése a legmegfelelőbb.
Eltelt a hét, Naszreddin valósággal kigömbölyödött az édes semmittevésben, úgyhogy még egy díszes kaftánt is igényelt, mivel az előzőt egyrészt kihízta, másrészt egy olyan rongyosban csak nem állhat a fényességes padisah elé! Természetesen ezt a kívánságát is teljesítették, úgyhogy Naszreddin kikerekedve, szakállát kifésülve, illatos olajokkal bekenve, gyönyörű új kaftánban állt a bölcsek elé, arcán nyugodt mosollyal.
A negyven tudós bezzeg sokkal rosszabb állapotban volt. Szakálluk megtépázva, némelyikük arcán kék-zöld foltok, melyek jelezték, nem lehetett könnyű a választás. A szultán kegyesen intett, és megkérdezte, sikerült-e a kérdést megtalálniuk? A legnagyobb tekintélyű és leghosszabb szakállú bölcs erre előlépett, és jelezte, hogy ő kívánja majd feltenni a kérdést az elbizakodott hodzsának. Az uralkodó bólintott, a bölcsek vezetője pedig Naszreddin felé fordult, de ő felemelte az ujját:
– Ne feledd, Bölcsek bölcse, csak egy kérdésre adok választ!
A nagytekintélyű tudós csak bólintott, persze hogy érti. Megsimogatta a szakállát, társaira tekintett, majd feltette a nagy kérdést:
– Mondd meg nekem, te hodzsa, aki oly bölcsnek hiszed magad, hány csillag van fent az égen?
Szólt, és boldogan nézett az uralkodóra, aki maga is előredőlt a kíváncsiságtól hajtva. Naszreddin pillanatnyi tétovázás nélkül felelt:
– Ötmilliárd-hétszátnegyvenkétmillió-háromszázhuszonegyezer-nyolcszáztizennégy!
A bölcs csak döbbenten meredt rá, majd elhaló hangon nyögte ki:
– De hát honnét tudod?
Naszreddin hodzsa ismét felemelte az ujját:
– Ez már a második kérdés!
Butykosból nyert bátorság
Butykosból nyert bátorságaAlistály Márton, a palotai vár seregdeákja pödört egyet éppen hogy csak pelyhedző bajuszkáján, majd a csillogó szemű legénykére nézett, aki kapitányukról, Thury Györgyről faggatta immár napok óta. Márton deák ugyan készséggel mesélt az árva fiúcskának a nagyhírű bajnokról, de úgy látszik, Szilaj Pista nem tudott betelni a történetekkel. Az István nevet a keresztségben adták a fiúnak, akinek az apja egykor Thury György marháit őrizte a Sárrét legelőin, a Szilaj nevet pedig magától a kapitánytól kapta.
Egy rajtaütés során a törökök az akkor még aprócska gyermek apját levágták, az anyját pedig elhurcolták rabságba. Hathalmy Zsófia asszonynak, a kapitány feleségének jó szíve volt, megesett a szíve a kis árván, így fogadták a vár népe közé az árván maradt fiúcskát. Erős kis lurkó lett belőle, valóságos vasgyúró, és amikor a palotai vár ura egyszer meglátta, miképp verekszik meg a nála jóval idősebb apródokkal is, akkor nevezte el Szilajnak a fiút. A kapitány figyelemmel kísérte a gyermeket, akinek nem nagyon fűlött a foga a betűvetéshez, de annál inkább a fegyverekhez. Ezekről órákig tudta hallgatni Sötétkuthy Dánielt, a palotai fegyvermestert, ha az nagyritkán leereszkedett az apródokhoz. Az egyre izmosabbá váló fiú másik kedvence a nála csak pár évvel idősebb seregdeák volt, aki számtalan történetet tudott a csatákról és a vitézi tettekről. Ezeket Szilaj Pista soha nem tudta megunni, most is ilyesmiért nyúzta megint a deákot. Na jól van, lássunk még egyet, gondolta Alistály Márton:
– Az Úr ezerötszáznegyvenkilencedik esztendejében a felvidéki és a török urak Gyöngyös városában gyűltek össze, hogy a császáraik által szorgalmazott béke fenntartásáról tárgyaljanak. Thury urunk akkor még Léva várának volt a kapitánya, az Ipolyságban kezdte meg a vitézi pályafutását, itt aratta első győzelmeit. Az azóta eltelt években híre egyre nőtt, ezért is vehetett részt a gyűlésen az embereivel. Amíg várakoztak a vitézek, virtuskodni kezdtek. A törökök a lovaglótudásukat fitogtatták, ahogy az udvaron forgatták, táncoltatták a lovaikat, majd a magyarokra tekintettek, miképp vélekednek azok a bemutatójukról. Thury György és a vitézei összenéztek, aztán négyen-öten kiváltak a csapatból, és körbe-körbe lovagoltak. Hirtelen parancsszó harsant, a vitézek a kopjáikat a magasba hajították, majd vágta közben elkapták őket, ki-ki a sajátját. Egyre gyorsabban vágtáztak, a bámuló törökök szájtátva nézték, ahogy egyre magasabbra szállnak a díszes fegyverek, hogy aztán halálos biztonsággal hulljanak gazdáik kezébe. Egyetlen fegyver sem esett le a földre!
Alistály Márton most a legénykére nézett, aki szájtátva hallgatta. A deák látta már a Pista gyereket lóháton, az úgy ült ott, mintha csak odanőtt volna. Bármibe le merném fogadni, gondolta magában a seregdeák, hogy hamarosan megtanulja ez az ördögfajzat is ezt a nehéz mutatványt! Hát, deákot nemigen faragnak ebből a legényből, de hogy nem akármilyen vitéz lesz, az biztos!
– A mulatságnak az ebéd vetett véget. A török és a magyar vitézek együtt vonultak fel a kisterembe, ahol a mi urunk egy Juszuf nevű híres harcos mellé került. Az asztalnál a magyar vitézek iszogatták a jóféle borocskákat, sűrűn kínálgatva a törököket is, de azok vallásukra hivatkozva nem nagyon fogadták el. Thury uram is kínálta Juszufot, eleinte hiába, csak amikor tréfásan arról beszélt neki, hogy az ő kulacsában van a bátorsága és az ügyessége titka, akkor csillant meg Juszuf szeme. Néhány derekas korty után kedvet kapott a soha nem ízlelt pompás nedűhöz, majd amint egyre gyakrabban csókolta meg a butykos száját, annál inkább érezte magában az erőt. Legyőzhetetlennek és felülmúlhatatlannak érezte magát immár, így amikor az ebéd végén a kapitány urunk megajándékozta egy díszes kopjával, úgy érezte, azonnal ki is kell azt próbálnia. A török és a magyar vitézek győzködték ugyan, hogy elég volt már a virtuskodásból, de Juszuf hajthatatlan volt!
Alistály Márton seregdeák most finoman elmosolyodott, majd meghúzta az oldalán függő kis kulacsot. A tágra nyílt szemekkel bámuló legényre nézett, kicsit habozott, majd megcsóválta a fejét. Fiatal még a borhoz, döntötte el, majd hogy ne menjen kárba a mozdulat, ő ivott még egy kortyot a hegy levéből. Így ni, nyugtázta az eredményt, jöhet a folytatás!
– Az igencsak bátorrá vált török harcos elővezettette lovát és nyeregbe pattant. A török és a magyar vitézek mosolyogva nézték, ahogy lassan elkezd lovagolgatni, óvatosan feldobálva a cifrára festett fegyvert. Thury kapitány urunk ugyan mondta a derék Juszufnak, hogy először talán fadárdával kellene kezdeni a gyakorlatozást és csak később váltani hegyes kopjára, de a szokatlan itókától mámoros török vitéz kötötte az ebet a karóhoz. A kapitányunk katonái könyörögtek urunknak, hogy engedje a törököt vitézkedni, gondolván, hogy rendkívüli mulatságban lesz részük. Így is lett, habár nem pont úgy, ahogy elképzelték. Juszufot valószínűleg felbosszantották a magyar vitézek gúnyos megjegyzései, a jócskán benyakalt mámorító nedű is megzavarhatta, ezért sarkantyút adott a lovának és magasba dobta a kopját. Annak rendje és módja szerint alá is érkezett, de elkapnia már nem sikerült, így az átütötte a hasát és a nyereghez szegezte. Megriadt mindenki, nagy nehezen leszedték a nyeregből a szerencsétlent, de az szörnyű kínok között hamarosan kiszenvedett. A török vitézek egy pillanat alatt farkasként vették körbe Thury urunkat és a maroknyi magyart. Elég lett volna egyetlen rossz mozdulat és patakokban folyt volna a vér!
Alistály seregdeák most megint a legényre nézett, aki mohón várta a folytatást.
– Itt látszódott meg igazán, hogy Thury urunknak nemcsak a szíve, hanem az esze is a helyén van! Nem nyúlt a kardja után, mint a többiek, hanem csendes szóval nyugtatta az embereket. Nem ő beszélte rá Juszufot, hogy nyargalásszon körbe, és azt sem javasolta neki, hogy hegyes kopjával utánozza őket! Kétségkívül szerencsétlen baleset történt, de emiatt kár lenne vért ontani, főként, hogy éppen a békekötés miatt gyűltek most össze! Ki tudja, elég lett volna e bölcs beszéd, de szerencsére a török oldalon is akadt egy dervis, aki szintén megfontolt beszéddel csendesítette övéit. A levegő még így is puskaporos volt, amikor szépszámú német lovascsapat érkezett. Azok azonnal látták, hogy feszültség támadt a felek között, és mivel így már jelentős túlerőben lettek volna, támadni akartak. Megint csak Thury György kapitány volt az, aki kemény szóval rendre utasította most már a németeket is, majd amikor azok berzenkedtek a „jöttment magyar kapitány” szavaira, kezét hatalmas kardjára téve azt mondta, akinek nem tetszik a beszéde, azzal kész bajt vívni itt és most. Kapitány urunknak már akkor olyan híre volt, hogy nem akadt további ellenvetés.
A seregdeák immár mondandója végére ért. Mára már elég a történetekből, Szilaj Pista is megkapta, amit akart. Már csak a tanulság hiányzik:
– Kapitány urunk nem szívesen beszélt erről a történetről, hogy békekötés idején majdnem mészárlás lett a találkozóból, de azt azért nemegyszer megjegyezte már az eset kapcsán, ha mégis felemlegették a barátai vidám poharazgatás közben, nagy kár, hogy nem terem szép hazánkban annyi szőlő, hogy minden ellenségünket ily módon veszejthetnénk el.
A trófeák terme
Ha ezek a falak beszélni tudnának! Milyen sokszor használjuk ezt a kifejezést akkor, ha egy-egy régi várban vagy kastélyban sétálgatunk, pedig nem is olyan lehetetlen kérés ez! Csak ismerni kell a nyelvüket.
Ha valakinek az a feladata, hogy körbevezesse az érdeklődőket egy várban, egy múzeumban, vagy akár egy városban, az jól teszi, ha felkészül. Így tett a Thury-vár idegenvezetője is, aki a történelmi falak közt kalauzolta a látogatókat. Minden szoba, minden torony, minden fal rejteget valami titkot, és ha értő fülekre talál, regélni kezd.
Itt van például a trófeaterem! A Thury-vár első emeletén található kiállításban látványos vadászemlékeket csodálhatnak meg a látogatók, néhány környékbeli vadász felajánlásának köszönhetően. Talán felmerülhet egyesekben a kérdés, hogy egy középkori várban miért vannak vadásztrófeák, de egy idegenvezető más szemmel néz ilyenkor. A kiállítás itt van, a trófeák mutatósak, ízlésesen vannak elrendezve és neki az a feladata, hogy ha valaki rákérdez a történetükre, legyen válasza is rá, lehetőleg olyan, ami kapcsolható a vadász-relikviákhoz. Akad ilyen? Hát persze, csillant fel a szeme, itt van mindjárt IV. Henrik király esete.
- Henrik volt az a francia király, aki annak érdekében, hogy elnyerje a trónt, a protestáns hitről áttért a katolikusra azzal a felkiáltással, hogy „Párizs megér egy misét!” Ezenkívül ő volt az, aki azt szerette volna, hogy minden francia fazekában egy tyúk főjön vasárnaponként! A nép értékelte ezt a gesztusát, szemükben ő volt a „jó király”, és IV. Henrik is szerette a népét, olyannyira, hogy legszívesebben mindenkit a keblére ölelt volna. El is kezdte ölelgetni őket, természetesen udvarias ember lévén a hölgyekkel kezdte ezt a nagy ölelkezést, azokból is a szebbekkel. Óriási ügybuzgalma feltűnt az udvarnak is, és gyóntatója figyelmeztetni próbálta a szoknyabolond királyt, hogy talán mérsékelhetné a kegyeit, hiszen a felesége is igencsak mutatós hölgy.
A király nem szólt semmit, de mivel tudta, hogy az atya kedvence a fogolypecsenye, másnap ezt a finomságot tálalták fel neki ebédre. A derék gyóntató igencsak meg volt elégedve az étellel, és arra gondolt, a király bizonyára a lelkére vette a feddést. Másnap ugyanúgy fogoly volt az atya előtt, aki újfent jóízűen elfogyasztotta az ebédet. Harmadnap is, negyednap is fogoly, minden egyes nap, míg egy hónap múlva a gyóntató kifakadt:
– Felség, minden nap fogoly?
Mire a király rezzenéstelen arccal visszakérdezett:
– Atyám, minden nap a királyné?
Klasszikus történet, habár még mindig nem tudjuk, mi köze van a trófeáknak a várakhoz. Türelem, közeledünk a cél felé, már megismerkedtünk IV. Henrik királlyal, és nagyjából megismerhettük az érzéseit is a szebbik nem iránt. A király – akit szerető népe Grantgalant-nak hívott, amit „jó kakasnak” is lehet fordítani – persze továbbra sem tagadta meg önmagát. Egy szép napon szerelemre gyulladt a gyönyörű Diana de Gramont hercegnő iránt. Rohamra is indult, és az öregecske férje által elhanyagolt fiatalasszony nem igazán tartózkodott volna attól, hogy kinyissa az ostromlott vár kapuit, de volt egy kis akadálya a dolognak. A királyi palotában a királyné kémei árgus szemekkel figyelték a „jó kakas” minden lépését, így maradt a hercegnő kastélya. Igen ám, de a férj, az öreg herceg már szinte soha nem mozdult ki a szobájából, sőt, ilyenkor azt szerette, ha a csinos felesége is a közelében van. A szerelmes király annyit tudott csak meg az asszonykától, hogy a herceg, aki valaha híres vadász volt, már ennek a kedvtelésének sem hódol, mivel állítása szerint már mindenféle vadat elejtett, amit szeretett volna. Azaz maradt kivétel, a király erdejében élő szarvasok, de arra meg csak a király vadászhatott, senki más. Ez az egyetlen vágya maradt, panaszkodott feleségének az agg herceg, aki persze sietett ezt a türelmetlen király tudtára juttatni.
- Henrik nem azért kapta alattvalóitól a „jó király” melléknevet, mert nem viselte gondjukat. Habár ő maga is hódolt a vadászat nemes szenvedélyének, azért akadt olyan trófea, amit mindennél többre becsült. Némi habozás után döntött, így a herceg megkapta azt, amire vágyott, a királyi engedélyt a királyi vad leterítésére. A boldog herceg összekürtölte barátait, vadászait, és hatalmas udvartartással kivonult behajtani a járandóságát. Természetesen a „jó kakas” is így tett, mihelyt a herceg emberei élén kivonult a kastélyából. Valamit valamiért!
A vadászat egy darabig ment is mindkét részről zavartalanul, de a királyi udvar férfitagjai rendkívüli módon irigykedtek a vígan vadászgató hercegre. Hogy érte el ezt a királyi kegyet, kérdezgették egymástól, majd otthon feldúltan a feleségüktől, mi vehette rá erre a királyt? Hiszen sokan közülük komoly pénzt fizettek volna ezért a jogért, de nem kaphatták meg, erre Gramont herceg meg úgy vadászhat a király erdejében, mint a sajátjában! Példátlan eset ez, értettek ebben egyet, és megbízták asszonyaikat, hogy ha már a herceg nem hajlandó elárulni a titkát, akkor szedjék azt ki a feleségéből!
Hercegnék, grófnék, márkinék adták egymásnak a kilincset a Gramont kastélyban, és az asszonyok minden női praktikát bevetettek a cél érdekében. A hercegnének nem állt szándékában elárulni a titkát, de végül csak elszólta magát a legjobb barátnője előtt, aki természetesen megesküdött, hogy nem mondja el senkinek. Talán így is tett volna, mindenesetre amikor az ő férje bánkódott amiatt, hogy nem tud királyi engedélyt szerezni, félve megemlítette neki, hogy talán van megoldás. A férj szeme mohón megcsillant, nem érdekli, mibe kerül, csak szerezzen egyet! A feleség ránézett, és megkérdezte:
– Bármi áron?
– Kerül, amibe kerül, drágám, de kell az az engedély!
A barátnő jó feleség volt, ha az ura megparancsolt neki valamit, annak úgy is kellett lennie! Mivel ő is fiatal és csinos volt, úgy is lett, hiszen IV. Henrik állhatatosságát a nők iránt már amúgy is megismerhettük a fogolypecsenye során. Montmorency báró ősi kastélyának homlokzatára felkerültek a szarvasagancsok, mert a kor szokásai szerint ahová ezeket kiszögezték, annak a kastélynak a tulajdonosa jogosult volt a királyi vadra. Idővel persze Francoise de Montmorency bárónő is a megunt szeretők közé került, de hát ne csodálkozzunk, a „jó kakas” hat törvényes utód mellett kilenc gyermeket adott még az utókornak. Egy jó király mindent megtesz a nép boldogságáért, így egyre több szarvasagancs került fel a kastélyok kapui fölé. Persze amit ennyi ember tud, az már megszűnik titoknak lenni, úgyhogy ha valahol megláttak egy ilyen agancsot a kapu felett, az emberek összemosolyogtak:
– Ez is megkapta a szarvakat! Na, ezt is felszarvazták!
Naszreddin hodzsa igazságot tesz
Szelániki Musztafa egy kis időre abbahagyta az írást és gyönyörködve nézte új feleségét, ahogy az most izzó parazsat tett a lassan kihamvadó vízipipája tetejére. Leila csöndesen mozgott, szinte észrevétlenül, de a történetíró figyelmét nem kerülte el a gazellaléptű leány mozgása. Csodálatos ez a nő, csakugyan Allah ajándéka, jobbat kívánni sem lehetne! Szelániki mester négy hónapja vett új feleséget a házhoz, immár a harmadikat, mert a második asszonyát négy éve elvitte a ragály, és mert szeretett volna öreg napjaira még valami csodát megérni. Első felesége, az egykor oly kívánatos Fatima négy gyermeket szült neki, és bár a történetíró szerette még mindig, néha bizony fel tudta bosszantani örökös zsörtölődésével. Mennyivel másabb volt Leila!
Szelániki Musztafa, Szulejmán szultán történetírója most megrázta a fejét. Elég a csapongásból! Be kell fejeznem Arszlán budai pasa történetét, aki ostoba módon megtámadta Palota várát a Fényességes padisah engedélye nélkül! Ráadásul kudarcot is vallott, és aki a legtöbb fejfájást okozta a szultánnak, ez az ördöngös Thury kapitány! Mihelyt kibújt a csapdából, a felmentésére érkezett császári sereget rábeszélte egy kisebb hadjáratra is! Vezetésével felszabadították Tata és Gesztes várát, egynémely kisebb környékbeli várral együtt! Hallatlan balszerencse, és mindez emiatt az ópiumtól kába fejű Arszlán pasa miatt, aki személyes bosszúvágyát szerette volna kiélni a Dunántúl oroszlánja ellen!
Nem csoda, hogy a szultán éktelen haragra gerjedt túlbuzgó szolgája ellen! Bár Arszlán szeretett volna személyes kihallgatást kérni, az uralkodó elzárkózott ettől. A gyaurok időszámítása szerint 1566. augusztus 3-án Siklós előtt táborozott a szultáni fősereg, ide érkezett meg a kegyvesztett budai pasa. Arszlán megpróbált könyörögni a szultáni kegyelemért, de az uralkodó már látni sem akarta egykori híres harcosát. Arszlán pasa sorsa eldőlt, amikor a nagyvezír intett az egyik emberének: „Távolítsd el ezt a piszkot!”
Szelániki Musztafa tolla sercegve szántotta a pergament, ahogy az eseményeket testközelből átélt történetíró most lejegyezte a látottakat: „Kivonszolták a sátor elé, valami Ajasz nevű egyén így szólt a pasához: Ezen múlékony világon semmi sem maradt már számodra látnivaló. Bűnbánattal és egyistenhívőséggel most költözz át a másvilágra! Én, szegény is jelen voltam ott s hallottam, mikor megfordulva így szólt a hóhérnak Arszlán pasa: Mester! A veled hozott kardhüvelyt gyorsan ürítsd ki s a kisujjadat erősen tartsd! S a hóhér valóban jól vágott. Allah irgalma legyen vele! Azon éjjel egy terítőt húztak föléje és várakoztak. Lovát, lótakaróját, szolgáit és az övében rejlő pénzét, aranyserlegét és a poharait a kincstár számára lefoglalták. Beglerbégségét Musztafa boszniai bégnek adományozták.”
Szelániki Musztafa most lassan letette az íróeszközt, és eltolta magától a feljegyzést. Elég lesz mára a történetírásból, gondolta, lássunk egyéb örömök után! Itt van mindjárt a bül-bül szavú Leila, Sztambul rózsája, habár Fatima asszonyság is éledezik mostanában, mióta új asszony van a háznál! A történetíró most felsóhajtott. Nem elég egész nap a birodalom cselszövéseiről írnia, még a háza békességét is feldúlják az érzelmek! Két asszonya van, de nem bír velük, mindennaposak a torzsalkodások és a veszekedések. Mi lehet ott, ahol négy feleség és számtalan ágyas van, mint egy bégnél vagy pasánál?
Musztafa mester megint sóhajtott egy akkorát, hogy azzal egy kisebb vitorlás hajó átsiklott volna a Boszporuszon egyetlen evezőcsapás nélkül. Ma megint veszekedni fognak az asszonyok, kinek adjon majd igazat? Az elsőnek, a gyermekei anyjának, vagy annak, aki mellett újra fiatalnak érzi magát? Mit tenne most a bölcs Naszreddin hodzsa?
Az ám, Naszreddin! Lássuk csak, van-e erre is valami furfangja a híres tréfamesternek! A történetíró kis ideig töprengett, aztán mosolyra húzódott a szája szeglete. Igen, meg is van a történet!
Történt egyszer, hogy Naszreddin hodzsa asszonya kíváncsi lett a férje munkájára, aki békebíróként dolgozott akkoriban, és mindenki dicsérte bölcsességét és igazságosságát. Az asszony addig rágta a jó hodzsa fülét, amíg Naszreddin bele nem egyezett abba, hogy meghallgathat egy tárgyalást. Naszreddin persze ismerte a feleségét, ezért megeskette, hogy végig csendben marad az eljárás alatt. Az asszony megesküdött mindenre, így másnap egy vastag függöny mögött lapulhatott, ahol mindent hallhatott és egy kis lyukon keresztül láthatott is. Aznap két panaszos érkezett a bölcs Naszreddin elé, akiket külön fogadott a hodzsa. Az első mindjárt elé is tárta a panaszát:
– Bölcs Naszreddin, nagy az én gondom. A szomszédom szamara átjön minden egyes nap az én kertembe, és lelegeli az összes zabomat, amit eladásra termeltem volna. Már többször szóltam a gazdájának, de rám sem hederít, azt mondja, a szamár oda megy, ahol ételt talál, és ő nem tud neki parancsolni. Tegyél igazságot, ó bölcs bíró, mert ez tűrhetetlen dolog!
Naszreddin egy kicsit töprengett, majd megszólalt:
– Igazad van!
Az ember boldogan rohant ki, miközben egyre azt ordította, hogy éljen a bölcs és igazságos Naszreddin hodzsa! Kisvártatva bejött a másik panaszos is:
– Igazságos hodzsa, itt állok előtted a gondommal. Van egy szomszédom, valaha a barátom volt, együtt vettük a telkünket is. Felépítkeztünk, én kerítést is építettem az utca felé, de a két porta közé már nem, mert azt a törvény szerint neki kellett volna megtennie. Teltek az évek, vettem egy szamarat, hogy megkönnyítse az életem. Minden reggel kiengedem az oktalan jószágot, hogy legeljen füvet, de az rá sem hederít, hanem a szomszéd kertjébe megy, és eszi a zabot. Minden nap elmondom neki, hogy ne tegye, a szomszédomnak meg azt, hogy csináltasson kerítést, de egyik sem hallgat rám. Tegyél igazságot, ó bölcs hodzsa!
Naszreddin hodzsa megsimogatta a szakállát, és így szólt:
– Igazad van!
Az ember szinte kiugrott a papucsából örömében! Kirohant a teremből, és minden szembejövőt átölelt, miközben fennhangon éltette a bölcs bírót, aki igazságot tett! Naszreddin hodzsa most a függöny mögül céklavörös arccal kikászálódó feleségét nézte, ahogy az eltorzult arccal kiabált vele:
– Micsoda, még hogy te vagy a bölcs és az igazságos? Nevetséges beszéd, egyszerűen ostoba jószág vagy! Hogy lehetne mindkét embernek igaza, te szerencsétlen?
Naszreddin hodzsa ránézett élete párjára, majd csendesen megszólalt:
– Igazad van.
A magyar El Cid
A magyar El Cid, ízlelgette a szót Alistály Márton seregdeák, amikor meghallotta, hogy a palotai vár kapitányát így emlegetik a bécsi udvarnál. Rodrigo Diaz de Vivar lovag, a mórok elleni harcok legendás bajnoka, aki éppen ellenségeitől kapta az „El Cid”, az Úr nevet. Bámulatosan jó harcos volt, egyetlen csatát sem vesztett, nem akármilyen elismerés tehát az, hogy ehhez a híres hőshöz hasonlítják urunkat, büszkélkedett a seregdeák.
Alistály Márton olvasott ember volt, ismerte El Cid történetét. Az El cantar de mió Cid gyönyörűen megénekelte a kasztíliai lovag tetteit, aki három dologhoz ragaszkodott viszontagságos élete során: a feleségéhez, a lovához és a kardjához. Jimena nem kis nehézségek árán lett a felesége, hiszen az unokahúga volt annak az Alfonz királynak, akit El Cid egy ízben az egész udvar előtt alázott meg! A király ezt soha nem bocsájtotta meg, de mivel szüksége volt El Cid harci képességeire, egyelőre lenyelte a sértést. Jimena gyönyörű nő volt, de büszke, gőgös teremtés, aki sérelmezte, hogy egy egyszerű kisnemesi családból származó katonához kényszeríti a király. Eleinte megvetette a férjét, de idővel megszerette.
El Cid lova, Babieca majdnem olyan híres volt, mint a gazdája. A hősköltemény szerint a fiatal lovagnak megengedte a nagybátyja, hogy válasszon a méneséből. Amikor Rodrigo kiválasztotta a legvéznább jószágot, nagybátyja így kiáltott fel: hiszen ez csak egy Babieca! A név magyarul Bambát, Butácskát jelent, és a név rajta is maradt a „paripán”! Rodrigo azért mégiscsak érthetett valamit a lovakhoz, mert Babieca idővel kiváló harci mén lett, és számtalan csatában szolgálta a spanyol bajnokot, csakúgy, mint a lovag kardja. A Tizona remek penge volt, damaszkuszi fegyverkovácsok remeke, amelyet a nagy erejű El Cid olyan sikeresen forgatott, hogy a legendák szerint sokszor már az is elég volt a győzelemhez, ha kivonta a pengét.
Sok mindenben hasonlít valóban El Cid a mi urunkhoz, elmélkedett tovább Alistály Márton. Thury kapitány is módfelett szereti asszonyát, Hathalmy Zsófia úrasszonyt. Neki nincs ugyan kedvenc lova, hármat-négyet is lovagol, attól függően, hogy csatára vagy párviadalra hívják, bár általában Ádázt, a vad félarabs csődört választja ilyenkor. A kardja viszont neki is remekmű, szintén damaszkuszi penge, amit egy messze földről ideérkezett bajnoktól nyert el a kapitány egy véres párviadal során. Kurtított a hatalmas palloson, markolatát átalakította, és azóta ezt a csodálatos fegyvert használja a csatákban. A magyar El Cid, forgatta a szót Márton deák, nem hangzik rosszul.
Gondolataiból most Szilaj Pista zökkentette ki, a suhanc, aki állandóan Thury György viselt dolgairól faggatta a jobb sorsra érdemes seregdeákot. Alistály Márton sóhajtott egy kicsit, de tudta, úgysem szabadul. Na, lássuk csak, mit szól ehhez az El Cid hasonlathoz ez a Szilaj gyerek? Persze, csínján kell a mesével bánni nála, hiszen jóformán még a Sárrétet is alig hagyta el, neki aztán beszélhet a spanyolokról meg a mórokról! Azért csak belekezdett:
– Most kaptam a hírt Zrínyi uram seregdeákjától, akik a múlt hónapban jártak Bécsben. Thury György urunk híre már olyan nagy ott is, hogy a magyar El Cidnek nevezték el bajvívó képességeit elismerve. Nagy szó ez!
A seregdeák most vetett egy pillantást a szálkás izmú legényre, akinek legénytoll még nem pelyhedzett az állán, de már most arasznyi válla volt és úgy forgatta a legnehezebb kopjákat is a gyakorlótéren, mintha szalmaszálak lennének azok. Irgalmatlan ereje volt a kölyöknek, és jó érzéke mindenféle fegyverhez, de különösen a kopjához és a szablyához. Arról persze, hogy ki volt El Cid, fogalma sincs, és büszkébb annál, mintsem beismerné, de majd én mesélek neki róla, döntötte el Alistály Márton:
– El Cid egy spanyol lovag volt, egyesek Kasztília oroszlánjának is nevezték, vagy El Campeadornak, a Bajnoknak. Rengeteg párviadalt megnyert ő is, akárcsak Thury urunk, és soha nem talált legyőzőre. Hű felesége, kitűnő lova és félelmetes kardja történetét jó háromszáz éve éneklik spanyol nyelvterületen, de deák nyelven is megjelentek már, én is így olvastam e hajdani bajnok viselt dolgairól. Nem akármilyen vitéz volt ez a derék lovag, és ha hozzá hasonlítják a kapitányunkat, az hatalmas elismerés!
– Mindenkit legyőzött ez a spanyol lovag? –kérdezte most a csillogó szemű Szilaj Pista, és amikor a seregdeák bólintott, folytatta a kérdezősködést:
– Ő sem kímélt senkit, levágott mindenkit, mint Thury kapitány urunk?
Alistály Márton seregdeák most pödört egyet bajuszkáján, majd huncut fények csillantak meg a szeme szemében. El Cidnek is volt humora:
– Egy ízben egy Garcia Ordonez nevű úrral akadt elszámolnivalója, aki elbitorolta tőle a zászlótartói tisztséget. Akkoriban is úgy volt, mint ma, hogy a legkiválóbb harcos vihette a király zászlóját. El Cid azonban kiesett a király kegyeiből, és Ordonez lovagé lett a megtiszteltetés, aki még kérkedett is ezzel, ráadásul megkérdőjelezte El Cid harci képességeit. Ez már sok volt a Bajnoknak! Párviadalra hívta a felfuvalkodott Ordonezt, ahol a költemény szerint csak háromszor suhintott a kardjával. Az első csapással lefegyverezte ellenfelét, a másodikkal levágott egy jókora darabot annak féltve gondozott, hosszú szakállából, majd amikor az odakapott a megcsúfolt ékességéhez, a harmadik vágással megszabadította a nadrágjától is a hencegőt.
Szilaj Pista ugyan nem volt valami felülmúlhatatlan humorérzékkel megáldva, talán a képzelőereje is hagyott némi kívánnivalót maga után, de valahogy most mégis összerakhatta a nem mindennapi látványt, mert szikár arcán megjelent egy mosoly. Sokáig nem tartott, mert már újra kérdezett.
– Thury kapitány uram soha nem kegyelmezett senkinek?
Alistály Márton most kicsit eltöprengett. Thury György nem az irgalmas természetéről lett ismert, és valóban kegyetlen hírében állt, de hát az ellenfelei sem kolbásszal a kezükben vágtattak felé! A katonáiért a kapitány mindent megtett, sokszor az utolsó fillérét is megosztotta velük, és az ő szívében is volt szeretet, csak azt az övéinek tartogatta. Azért egyszer ő is volt kegyes:
– Thury urunknak megvan az a jól bevált szokása, hogy próbára hívja ki a szomszédságot. Amikor a mézesheteket töltötték asszonyával, érkezett egy új bég, aki nem volt boldog attól, hogy a kapitány urunk meghívta egy „bemutatkozásra”. A bég határtalan szerencséjére a kapitányunk olyan jó kedvében volt, állítólag az asszonya szavára, hogy ezúttal megelégedett sima kopjatöréssel. Rövid úton véget ért a párviadal, urunk hatalmas kopjájával egyszerűen kiemelte a nyeregből a béget, nagy erejével megtartotta a levegőben, és vidáman köszöntötte:
– Szerencsémnek tartom, hogy vitézséged megismerhettem!
A szerencsétlen flótásnak elhúzták a nótáját
Ha az ember belép egy középkori kínzókamrába, óhatatlanul is elfogja a borzongás néhány röpke pillanatra. A Thury-várban is van egy ilyen terem, ahol testközelből nézhetik meg a látogatók ezeket a hátborzongató eszközöket, melyek segítségével vallomást próbáltak kicsikarni a foglyokból. A középkori jogrend legalább egy dologban következetes maradt: ragaszkodott a beismerő vallomáshoz. Elnézve ezeket a szerszámokat, amiket a kínzómesterek használtak, nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbb ember egyszerűen bármit bevallott az eljárás végére.
A büntetés mellett a megszégyenítés volt a másik célja a régi idők bíráinak, így erre szolgáló alkalmatosságok is láthatóak. Akik vállalják a megtekintésüket, sokszor hálásan veszik, ha az idegenvezetők néhány szórakoztató történettel egy kicsit oldják a kínzókamra amúgy elég barátságtalan légkörét. Mindjárt itt van egy deres, egy simára gyalult deszkapad, ahol a nyakrésznél, a deréknál és a lábaknál vasbilincs tartotta leszorítva a hasára fektetett áldozatot. Ez is „meglovagolta a derest”, mondták tréfásan arra, akit így büntettek, utalva az elég gyakori szürke színű lovakra. A magyar nyelv közel háromszáz kifejezést ismer a lovak színére, ezek nagy része csak a szakemberek előtt ismert, de a hidegvérű és sodrott lovaknál elég sok volt a deres, a szürkének ez a közismert árnyalata. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, ez nincs benne a szürke ötven árnyalatában.
A kínzókamrában a következő, ami szembeötlik, egy nyújtópad, egy deszkalapokból összeácsolt ágyféle, ahol fent bilincs tartotta az elítélt kezét, a lábaira pedig kötelet rögzítettek, aminek segítségével tudták nyújtani a szerencsétlent. Hogy fokozzák a komfortérzést, a hát magasságában egy görgős kis szerkezetet iktattak be, egy fahengert, amit szögekkel vertek át, így amikor nyújtották a foglyot, ez tovább növelte a kínjait. Spékelt nyúlnak is hívták ezt a kínzóeszközt, habár a múltkoriban egy kisfiú, miután egy ideig nézegette a bizarr kínzóeszközt, megkérdezte: Ez egy masszázs-pad?
Továbblépve kalodákat láthatunk. Egy nagyot, ezt általában a piacok közepén állították fel, és fából készítették. Innen ered a neve is, a szláv koloda szóból, ami farönköt, fatuskót jelent. Ezekbe általában a kezüket tették be a megszégyenítésre ítélt embereknek, akiknek így kellett állniuk, míg a piac látogatói rothadt gyümölcsökkel, záptojásokkal dobálhatták őket. Kisebb lopásokat, hazugságokat, paráználkodást büntettek így, de elég széles volt a repertoár. Flandriában az jött a szokásba, hogy a rossz muzsikusoknak flótát, egyfajta fuvolát adtak a kezükbe, hogy azon játsszanak. Idővel már egyéb bűnökért is alkalmazták ezt az eljárást, függetlenül attól, hogy tudott-e egyáltalán rajta játszani a kaloda foglya, akinek ilyen esetekben a lábait rögzítették, hogy ne akadályozzák a művészi kiteljesedését. Ez olyan népszerű mulatságnak bizonyult, és olyan pompásan szórakoztatta a vásári népet, hogy egy időben hazánkban is elterjedt. Így eshetett meg az, hogy a piac látogatói azt láthatták, valaki kétségbeesetten próbál dallamokat kicsikarni a flótájából. Hallgatván a kínlódást, látván lábait a kalodában, így sóhajtottak fel: Szerencsétlen flótás!
A nagy kalodával szemben kisebbeket láthatunk, ezeket kézi vagy nyakkalodának is nevezték. A korai időkben ezek téglalap alakú egyszerű szerkezetek voltak, középen illeszkedtek, két zsanér biztosította a nyithatóságát, és a viselőjüknek meghatározott ideig kellett benne mászkálnia. Házasságtörés, kisebb lopás, pletykálkodás vétségéért járt. Egy idő után az asztalosok megunták a sablonos formákat, és elkezdtek különböző alakú kézi kalodákat alkotni. Változatos fantáziájuk volt, a Thury-várban egy hegedű alakút láthatunk, mint az egyik legkedveltebb motívumot. Három lyuk volt benne, a nagyobb a nyaknak, a két kisebb a kezeknek. Amennyiben ezt feltették az elítéltre, messziről úgy nézett ki, mint aki éppen hegedül. Állítólag innen van az a mondásunk, hogy ennek is elhúzták a nótáját!
A falakon vasból készült szerszámok, hústépő kampók, nyuvasztó körte és egyéb, fájdalom okozására alkalmatos szerszám lóg akkurátus rendben. Ezek használata során a hóhérok előtt nem sok titka maradt az emberi testnek, és nem ritkán egy kis mellékest is tudtak keresni ennek segítségével. Miután munkájuk során jelentős ismeretek birtokába jutottak az izmok és csontok tekintetében, csontkovácsok és afféle korai természetgyógyászok kerültek ki közülük. Ez talán elsőre hihetetlennek hangzik, de erről is van egy történet, melynek Deák Ferenc, a „haza bölcse” a főszereplője.
Deák Ferenc kilencéves korában még nem volt annyira bölcs, hogy egy nemzet adózzon ilyen címmel előtte, és semmi jel nem mutatott arra, hogy néhány év múlva micsoda nagy formátumú politikus lesz belőle. Élte a kilencévesek mindennapjait, gondtalanul játszott, fára mászott. Egy ilyen fáramászás közben letört alatta egy gally, és a kisfiú leesett a fáról olyan szerencsétlenül, hogy a nyaka kificamodott, de annyira, hogy az orvos nem is mert hozzányúlni. A kis Ferkó persze sírt, a nagybátyja pedig, aki az árván maradt gyereket nevelte kétségbeesetten nézte a szenvedését. Két napig ment ez így, és már félő volt, hogy rámegy a gyermek, de ekkor a család egy barátjának eszébe jutott, hogy a szomszéd városban él egy hóhér, aki nagyon ért az efféle dolgokhoz. Deák nevelőszülei végső kétségbeesésükben átkocsikáztak a hóhérhoz, aki rövid ideig vizsgálgatta a gyereket, majd finoman a vállaira tette a kezét. Deák Ferenc megszeppenve szipogott, de a hóhér a felnőttekkel beszélgetett, majd amikor a fiúcska ellazult egy pillanatra, egy hirtelen mozdulattal helyreugrasztotta a nyakcsigolyát. A gyermek felsikoltott, de azonnal lehetett látni, hogy megkönnyebbült. Mindenki nagyon hálás volt, a hóhér munkáját valószínűleg soha nem köszönték még így meg. Búcsúzáskor a hóhér a kis Deák Ferkó vállára tette óriási mancsait, a gyermek szemébe nézett és így szólt:
– Rendben van, most még eleresztelek, de soha többé ne kerülj a kezeim közé!
