Várpalota őskora

Várpalota határának északi része lakhatatlan területnek számító, víz nélküli erdős hegyvidék volt az őskorban. A határ déli részét elfoglaló Sárrét és főleg a patakok mente ellenben kiváló élőhelyet jelentett a korai földművelők számára, így nem véletlen, hogy ezen a területen kilenc olyan lelőhelyről is tudomásunk van, ahol találtak neolitikus korból származó kerámiákat. A város mostani területén feltárásra került két rézkori és öt bronzkori lelőhely is, melyek egy része bronzkori telepből illetve temetőből áll. 

Az őskor korai szakaszából, paleolitikus, vagy mezolitikus vadászokról ugyan nincs adatunk, de minden bizonnyal megfordultak ezen a vidéken.  Várpalota határában az első földműves közösségek a Kr.e. 6. évezred második felében jelentek meg. A város környékén található mocsaras Sárrét kiváló életfeltételeket biztosított volna a földművelőknek, azonban az első telepesek valamivel később érkeztek meg erre a területre. A neolitikum idején Európa szerte meleg, csapadékos időjárás uralkodott, a táj erdőben, vízben gazdag időszakát élte.

Zárt, kevert lombos erdők (tölgy, hárs, szil, kőris) uralták a vidéket, az apró, néhány házból álló neolitikus falvak szigetként álltak az erdőrengetegben. Szántóföldjeik a falu melletti irtásokon voltak.

A korai földművelők után évszázadokon keresztül nincs emberi településre utaló nyom, egészen a késő rézkorig. Ekkoriban, a Kr. e. 4. évezred végén, a régészeti ásatások szerint két település is létezett Várpalota határában. 1960-ban egy sírlelet is előkerült, melynek kora nem ismeretes, de a váz helyzetéből következtethető, hogy a neolitikum vagy a rézkor idejéből származhat. A korai bronzkorban újra népesebbé vált a vidék, három településről is van tudomásunk, a 2. évezred első felében viszont kettőre csökken a falvak száma. Ezek a bronzkori települések a neolitikus falvakhoz hasonlóan gabonatermesztéssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak.

A bronz használata inkább csak a késő bronzkorban vált tömegessé. Akkor két település élt Várpalota határában, és egy 1896-ban a Nemzeti Múzeumba került bronzlelet (tőr, csüngők, tűk) alapján talán egy temető is volt a környéken.

Várpalota a római korban

Várpalota környékén a római korban igen intenzív élet folyt. A táj hasznosításának legkülönbözőbb nyomai figyelhetők meg, sok esetben mind a mai napig. Elég, ha a Várpalota és Öskü közötti gátra gondolunk, vagy a bántapusztai kőbányában bukkannak elénk a hajdan volt használatra utaló nyomok.

Az élők hétköznapjai az egykori lakóhelyek, a kisebb falusias települések, ill. a villagazdaságok helyén talált tárgyak segítségével rajzolhatók meg, míg a holtak világát a temetők jelzik. Ez utóbbiak közül a legismertebb a két, inotai halomsír (tumulus), melyek sajátos csoportját képzik a temetkezéseknek.

Maga a rítus, miszerint a temetkezést kisebb-nagyobb földhalommal borítják be, a neolitikum óta ismert Európában. A halomemelés szokásának római kori feléledése mögötti okok egyelőre még nem tisztázottak.

A halmokban hamvasztásos rítussal temetkeztek, elenyésző a csontvázas sírok száma. A sírba került tárgyak egy részén erős hőhatásra utaló deformitás figyelhető meg, ezek az elhunyttal együtt égtek a máglyán, többé-kevésbé megolvadtak, szétpattantak. A hamvakat vagy egyszerűen szétszórták a felszínen, vagy a sírgödörbe állított urnákba, tégla- vagy faládába tették őket. A nagyobb halmokat gyakran másodlagos temetkezőhelyül választották. Ezek a csontvázas sírok a halom keletkezésénél későbbiek, gyakran nem is rómaiak. A halomsíros temetőkben a halmok száma és nagysága változó, mintegy tükrözve az elhunyt vagyoni helyzetét és társadalmi pozícióját.

Az inotai halmok kora a Kr. u. 1. század vége- II. század eleje közé tehető. A tumulusok leletanyaga között van kézmosó készlethez tartozó kancsó és tálka, bronz- és üvegedények, különböző fegyverek és lószerszámzat is. A feltárás során hét darab késő római korra keltezhető csontvázas temetkezés került elő. A sírokat az egykori körítőfal mentén ásták meg, leletanyaguk nagy hányada Kr. u. IV. századi kerámia. A nyolcadik csontvázas sír melléklet nélküli, Ny-K-i tájolású volt, ami valószínűsíthetővé teszi a kora középkori keltezést is.

A legrégebbi római kori leletek szórványos jelleggel kerültek be a múzeumba, többnyire a szerencsés megtaláló ajándékozta a köz javára. Számos római kori emlék másodlagos helyen, újrahasznosítva bukkant elő, pl. a római katolikus templom vagy a vár falába beépítve. Az 1960-as évek folyamán pontosan felmérték a már ismert lelőhelyeket és egyúttal számos új lelőhely került szem elé.

Római kori faragott emlékek

A Várpalota környéki, római korban, Kr. u. II-III. században készült faragott emlékek kiemelkedő jelentőségűek, nagy részük hajdani síremlékek töredékei, de van köztük oltárrészlet ill. sírkerthez/-építményhez tartozó töredék is. Ma a Thury-vár kapubejáratánál kialakított kőtárban tekinthetők meg.

Honfoglalás kora,  Árpád-kor

Az 5. század körül az ősmagyarok elhagyták nyugat-szibériai őshazájukat és nyugatra, nagyjából a mai baskíria területére, a Volga vidékére vonultak. A 700-750-es évek körül, talán egy újabb népmozgás következtében, a magyarság kettészakadt: a népesség nagy része elhagyta lakhelyét, és átkelve a Volgán, a Don folyó vidékén telepedet meg. Ebben az időben a Don két partja a Kazár Kaganátus területéhez tartozott, ezek szomszédságában éltek a magyarok. Itt ismerkedtek meg a fejlettebb földműveléssel, kertkultúrával, szőlőműveléssel, állattenyésztéssel. A 800-as évek elejére a magyar-kazár viszony elmérgesedett, amelynek következtében a magyarok kénytelenek voltak nyugatabbra vonulni. Ez az időszak a 840-850-es évekre tehető, amikor a Dnyeper-Prut folyók vidékén, azaz az Etelközben telepedtek meg. A honfoglalás előtt a Kárpát-medence több hatalmi területre tagolódott: a Dunántúl a frank, az Alföld déli része bolgár, a Felvidék nyugati része pedig morva fennhatóság alatt állt. A népesség zöme szlávokból állt. A magyar csapatok első kárpát-medencei kalandozó hadjáratáról 862-ben hallhatunk először, de a tényleges honfoglalás időpontjáig több esetben is tudunk a magyar csapatok különböző, egymással hadakozó uralkodók szövetségében folytatott hadjáratairól. E kalandozások során minden bizonnyal a magyar sereg jelentős része már megtelepedett a Felső-Tisza vidékén, mintegy előkészítve a teljes magyar népesség áttelepedését. Nem véletlenül, mivel az oguzok által elűzött besenyők állandó fenyegetést jelentettek a magyarság számára. Ezért 895-ben, a honfoglalás első szakaszában, a magyar törzsek elfoglalták a Kárpát-medence keleti részét, 900-ban a Dunántúl és a szlávok lakta északi részek is fennhatóságuk alá kerültek. Várpalota város területén is több honfoglalás kori, a 10. század végére, 11. század elejére keltezhető temetőt, vagy település nyomait ismerjük.

Kálvária

1912-ben a mészkőbányában három honfoglalás kori sírt találtak, amelyekben ezüstberakásos kengyelek, zabla, tegezvasalások, íjcsontok, ruhadíszek voltak. E temetkezések arra utalnak, hogy a térség ellenőrzését, az erre vezető kereskedelmi út felügyeletét harcosok láthatták el.

Semmelweis utca 55. és környéke

1985-ben a Semmelweis utca 55. számú telken építkezés közben került elő a temető egy sírja, amely a sírrablók ellenére is gazdag leleteket tartalmazott. A sír felfedezése utáni években további temetkezési helyeket tártak fel az ásatások során. Közülük elsősorban a női temetkezések tűnnek ki gazdagságukkal. A sírokban megfigyelt fém ruhadíszek elhelyezkedése alapján sikerült rekonstruálni a korabeli viseleti szokásokat is. A női sírokban találtak öntött bronz ruhadíszeket, gombokat, karpereceket, gyűfyűket és  nyakperecek is. A férfi sírokból vas kések, nyílcsúcsok maradtak meg. Érdemes kiemelni, hogy az egyik feltárt sírban egy gyermek maradványait és gyöngyök közé fűzve kis ólom keresztet találtak.

Unio homokbánya

Az 1993-as Rhé Gyula vezette ásatás, és az 1963-as Bóna István-féle hitelesítő ásatás során kora Árpád-kori házak kerültek elő: földbe mélyített, szabálytalan négyszög alakú épületek és vasolvasztó műhelyek.

Széhel, Szénhely

Az Unió-homokbánya északnyugati részéhez kapcsolódó réten 1963-ban Bóna István régész kora Árpád-kori, körülbelül IX.-XI. századi falu részletét: É-D-i irányú sorba rendezett három házat, egy ovális alakú, kőből épített vasizzító kemencét és egy 15 X 6 méter alapterületű műhelyt tárt fel.

A viszonylag kis méretű (körülbelül 3X4,4X5 méter), félig földbe mélyített, nagyjából négyszögletes alaprajzú, egyetlen helyiségből álló veremházak tetőszerkezetét egykor cölöpök tartották, egyik sarkukban kőből rakott, patkó alakú kemence állt, amely egyaránt szolgált fűtésre és főzésre is. A vasizzító kemence körzetében félig feltárt, nagy kiterjedésű gödörkomplexum öt tűzhelyt és mintegy 10 kg összsúlyú öklömnyi méretű vaslepényeket szolgáltatott.

A lelőhely nagy valószínűséggel a középkori Széhel, Szénhely falu legkorábbi részével azonosítható.

A település első írott említése 1240-ből ismert. A későbbiekben Bátorkő, majd Palota vártartományának részét képezte.

1536-ban 9 lakott és 5 lakatlan telkét írták össze. 1559-ben a törökök elpusztították, s többé nem népesedett be. Egy 1578-1579-es feljegyzés szerint egykor iskolája is volt.

Loncsos

A loncsosi határrészen 1935 őszén, a 8-as út építésekor temetkezések helyét fedezték fel. Faller Jenő bányamérnök a sírokból Árpád-kori és késő középkori síremlékeket mentett meg. Ugyanitt 1984 tavaszán útszélesítési munkákhoz kapcsolódva, a veszprémi múzeum régészei egy Ny-K-i tengelyű kőépület alapfalainak csekély maradványát, és egy Ny-K-i tájolású sírt tártak fel. A lelőhelyet a Széhel, Szénhely településsel Palota egyik Árpád-kori előzményével -, pontosabban ennek temetőjével és esetleg (írott forrásból nem ismert) templomával azonosíthatjuk.

A sírokból előkerült leletanyag alapján a temetőt az Árpád-kortól (s-végű hajkarikák, sodort gyűrűk, III. Béla király (1172-1196) érme) a késő középkorig (övcsatok, övveretek, övmerevítő pálcák, ruhakapcsok, gyűrű, Zsigmond király (1387-1437) érme, stb.) folyamatosan használhatták.

Hun kor

A Kárpát-medencei központú Hun Birodalomról több írott forrásban is találhatunk feljegyzést, a hunok társadalmáról azonban viszonylag kevés ismerettel rendelkezünk. A Belső-Ázsia sztyeppéiről származó harcias nomád nép szövetsége a korai Han-dinasztia idején elszenvedett veresége után bomlott fel. Ezt követően az északi törzsek nyugati irányba vándoroltak, melynek során a dél-orosz sztyeppén élő népeket legyőzve a 390-es évek végén fennhatóságukat a Kárpát-medencére is kiterjesztették. 424-ben a királyi székhelyet a Tisza mentére helyezték. 445-ben a Hun Birodalom egyeduralkodója Attila nagykirály lett, aki 453-ban bekövetkezett hirtelen haláláig tovább folytatta a szomszédos területek ellen indított hódító hadjáratokat. A nagykirály halála után a birodalom szétesett, a hunok nagy része a dél-orosz sztyeppékre vonult, ahol más népekbe olvadt be.

A hun uralom területi kiterjedését azok az üst leletek mutatják a legszembetűnőbben, amelyek közül az egyik éppen Várpalota környékéről került elő. Ezek jellegzetes, legfeljebb egy méter magas, hengeres testű, tölcséres lábakon álló, két szögletes füllel ellátott, díszített fém edények, melyek eredete Belső-Ázsiába vezet. Általában szándékosan megrongálva kerültek földbe. Elképzelhető, hogy kultikus céllal, talán a temetés utáni halotti tor során használták őket.

Langobárd időszak

A germán népek közé tartozó langobárdok skandináviai őshazájukból vándoroltak az Elba alsó folyása mentén, Morvaországon keresztül a Duna vidékére. 526 körül megszállták Észak-Dunántúlt, illetve az 540-es évek közepére a teljes Dunántúlra kiterjesztették hatalmukat. A szomszédos területeken élő, szintén germán eredetű gepidákkal szemben több éven keresztül folytattak harcokat. Végül 567-ben a langobárdok legendás királya, Alboin, az avar sereggel szövetségben győzelmet aratott a gepidák felett. Ugyanekkor e hadjárat során a langobárdok közelebbről is megismerték az avarok keleti lovas-nomád harcmodorát és hatalomra éhes vezetőiket, azaz a gepidákkal ellentétben egy sokkal veszélyesebb nép került szomszédságukba.

A kialakult új helyzetben a langobárdok újabb szerződést kötöttek az avarokkal, amelynek értelmében Alboin átengedte számukra Pannóniát, ő maga pedig népével Itáliába vonult. 568. április 2-án a langobárdok és más hozzájuk csatlakozott népek elhagyták a Dunántúlt és Észak-Itáliában, Lombardia néven új királyságot hoztak létre.

Unio homokbánya

Veszprém megyében három langobárd lelőhelyet tartunk számon, köztük egyet Várpalota városában. Az Unió homokbányában 1935-ben feltárt temető kiemelkedő jelentőségű, mivel ez szolgált alapul a magyarországi langobárd korszak régészeti emlékeinek meghatározásához. A temetőben 25 sírból álló, a sírrabók által nem érintett langobárd temetkezés látott napvilágot. Ezek között, egy női sírból előkerült a magyarországi emlékanyagban is különleges, négy arany brakteáta, mely vékony nemesfém lapból készített, pénzt utánzó, egyoldalú veretekből álló gyöngysorba fűzve viselt ékszer volt. Az egyik ilyen ékszeren látható a trónszéken ülő, madársapkát viselő Odi-Wotan, a germán népek főistene, mellette pedig segítője, a holló és a főisten ellenségei: a tengeri szörny és a farkas. A másik három brakteáta szalagállat-szerű kompozícióban a germán mitológia kígyómadarát ábrázolja. Az ábrázolások a Pannóniában letelepedett langobárdok ősi hitvilágának, Odin tiszteletének továbbélését bizonyítják.

A temetőt 550 körül felhagyták. Ugyanitt, a beköltöző avarok nyitottak új temetkezőhelyet.

Avar kor

A részben belső-, részben közép-ázsiai eredetű avarságot eredeti, ázsiai lakhelyéről a türkök űzték el a 6. század közepén. Nyugati irányba vándorolva az 560-as évek közepére elérték a Kárpátok vidékét. Ebben az időben a Kárpát-medence tiszántúli része gepida, míg a dunántúli része langobárd fennhatóság alatt állt. A két nép között több éve dúló hatalmi harcokban az avarok, szövetségben a langobárdokkal, legyőzték a gepida sereget, és elfoglalták azok szállásterületét. 568-ban az Itáliába költöző langobárd területek is birtokukba kerültek. Létrejött a mintegy 200 évig fennálló Avar Birodalom, amelyet csak Nagy Károly frank király 795-796-os hadjárata tudott megrengetni, politikailag felszámolni.

Régészeti szempontból az avar emlékeket három korszakra (korai, közép és késő avar kor) lehet elkülöníteni. Ezek az egy-egy időszakra jellemző jellegzetes emlékek Várpalota területéről is jól ismertek. Az eddig előkerült temetők alapján az avarság jelentős számban telepedett meg a mai város területén és környékén, amely akkoriban minden bizonnyal az Avar Birodalmon belül jelentős központ lehetett.

Az Unió homokbányában 550 körül felhagyott langobárd temető egy részére a 6. század végén az itt letelepedett avarok kezdtek temetkezni. Az 1935-ben feltárt 14 sírból álló temetőből jellegzetes kora-avarkori emlékanyag látott napvilágot, a női sírokból ezüst gömbcsüngős fülbevalók, szemes gyöngyök, ólom kereszt, karperecek, díszes tarsolydíszítő csontlemezek és piperetárgyak kerültek elő. A férfi sírokból ezüst lemezből préselt övdíszek, íjcsontok, nyílcsúcsok, lándzsacsúcs kerültek felszínre. 1952-ben a homokbányában további, a 7. századra keltezhető sírok kerültek elő, de az 1963-ban folytatott hitelesítő feltárás bebizonyította, hogy mindkét temető elpusztult, illetve helyére a 10. században a magyarság telepedett le.

A várpalotai Thury György Gimnázium helyén, az akkori Szüts fatelepen a két világháború között újabb sírokra bukkantak, majd a következő évtizedekben is tártak fel avar temetőket. A temető jelentős része elpusztult, illetve másik része a ma is álló gimnázium épülete alatt maradt. A különböző időpontokban feltárt sírok száma bizonytalan, de a hiteles adatok szerint, illetve a szórványok alapján nagyjából 300-320 sír leletei kerültek múzeumba, ugyanakkor becslések szerint legalább ugyanennyi sír el is pusztult. A leletek vizsgálata alapján a temetőt a 6. század végétől a 10. század elejéig használták.

A kavicsbányában a hetvenes évek végén összesen 77 késő avar kori sírt sikerült megmenteni. A több éve tartó bányászás során a temető jelentős része elpusztult. A feltárt sírok között több harcos-lovas közös temetkezés nyomai, gazdagabb női és gyermek sírok láttak napvilágot. Mindazok ellenére, hogy a korabeli és az újkori rablások következtében több sír is bolygatás áldozatául esett, a megmentett leletanyag alapján a 8. század végétől a 9. század közepéig végig használt, gazdagabb közösség temetkezőhelyeként tarthatjuk számon a lelőhelyet.

Török kor

A Podmaniczkyak halálával Palota királyi végvár lett, a XV-XVII. század török háborúi során a dunántúli végvárak közül az egyik legfontosabb, hiszen a közeli Fehérvár volt a törökök egyik fő erőssége.

1543-ban Székesfehérvárt is megszállták a törökök, és Ulama boszniai pasa rövid ideig még Palotát várát is uralta. Néhány évvel később, 1549-ben Veliszián bég ostromolta Palotát, sikertelenül

A vár leghíresebb kapitánya, a jeles végbeli bajvívó vitéz, Thury György volt, aki már a Podmaniczkyak idejében is szolgált Palotán, mint udvarispán. Az 1550-es 1560-as években a palotaiak több török ostromot vertek vissza sikerrel. Ezek közül a leghíresebb az 1566. júniusi csata volt, ahol Arszlán budai basa 8000 ezer fős seregét győzte le Thury alig 200 fős seregével.  A sikertelen ostrom miatt II Arszlán basát Szulejmán szultán kivégeztette.

1593 októberében Szófi Szinán basa zárta körül 5000 fős seregével Palotát, amelyet Ormándy Péter kapitány rövid ostrom után feladott, így Palota vára török kézre került.

Öt évvel később, 1598 augusztusában Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf seregei foglalták vissza. Majd 1603-ban Horváth Gáspár kapitány is visszavert egy török ostromkísérletet.

1608-1614 között újra török kézen volt a vár, Sehman bég parancsnoksága alatt 102 gyalogosból, 91 lovasból és 13 tüzérből állt a török várőrség.

1620-1622-ben, a harmincéves háborúba a Habsburgok ellenségeként bekapcsolódó Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadai foglalták el átmenetileg.

1622-ben Cziráky Mózes kapta meg II. Ferdinánd királytól Palotát, de ő ténylegesen sosem járt Várpalotán.

Várpalota a 18-19. században: a kézműipar fellendülése és hanyatlása

A törökök kiűzése utáni két évszázadban a várpalotai lakosság legtiszteletreméltóbb rétege az ipart űző népesség volt, akiket a korabeli iratok „primores”-nek, azaz legtekintélyesebbnek, legelőkelőbbnek neveznek. Ők alkották a lakosság egyharmadát. Két, három vagy több szobás házakban laktak, mesterségüket céhekbe tömörülve folytatták, és a városi tanácsban is övék volt a vezető szerep.

A kézműipar nagyarányú fejlődését mutatja, hogy míg 1715-ben csak 26 iparos élt Palotán, több mint száz évvel később, az 1828-as összeíráskor már 301. Ebben az időszakban a legtöbben a csapók voltak, szám szerint 62-en, ők a gyapjú tisztításával, finomabb földolgozásra történő előkészítésével foglalkozó mesteremberek voltak.

A palotai iparosság létszáma és jelentősége a 19. század elején érte el tetőpontját. Ettől kezdve azonban az európai és hazai társadalmi és gazdasági változások hatására fokozatos hanyatlásnak indult, 1872-ben pedig hivatalosan megszűnt a céhrendszer is. A 19. század végére az elszegényedett lakosságnak már minden lehetőséget meg kellett ragadnia megélhetésének biztosítására, így választották sokan  például a fuvarozást, vagy mészszállítást.

Ennek ellenére a céhvilág szelleme és szokásai még hosszú időn át fennmaradtak. Megfigyelhető ez a korabeli temetkezések rendjében, vagy a szimbolikus céhtárgyak (például lámpák, ládák, korsók) használatában. Az ipartestületek a régi céhek utódjaiként működtek tovább, és a palotai iparosok a céh elnevezést még szintén sokáig használták. Az ipartestületeken belül működő szakosztályokról a hivatalos tanonciskolai értesítő még az 1940-es években is mint cipész, csizmadia, fazekas és ács céhtársulatokról emlékezik meg. Ezzel is bizonyítva, milyen sokáig élt még tovább az ősi hagyomány.

Híres palotai mesterségek: csapók szűrszabók, fazekasok

A leghíresebb palotai iparág a csapóké volt, akik külön városrészben éltek, és a gyapjú előkészítésével foglalkoztak. Főként fekete és szürke szűranyagot, valamint szürke posztót készítettek, a hozzávaló nyersanyag pedig kizárólag birkagyapjú volt.

A birkát nyírás előtt a Kikeri-tó vízén úsztatták, hogy a gyapjúból kimosódjon a szennyeződés. Nyírás után a gyapjú egyenesen a csapókhoz, azaz a gyapjútakácsokhoz került. A bakonyi szűr iránti nagy kereslet miatt előfordult, hogy veszprémi és palotai csapók az Alföldről kellett hozzák az anyagot a Bakony aljára.

A gyapjú ilfával való tisztítása és finomítása után az inotai és péti vizek kallómalmaiban került sor a tömörítésre. A kallómalmokból a kész posztó visszakerült a palotai szűrszabókhoz, akik a híres bakonyi cifraszűrt készítették, ami a szűrfajták közül a legrövidebb és a legbővebb. Egész Veszprém megye erdős tájain viselték a pásztorok, fiatal cselédek, zsellérek, de a szegénylegények is. A cifraszűr az 1800-as évek elején élte virágkorát. A század közepén azonban megtiltották viseletét, ugyanis a Bach-korszakban szinte nemzeti viseletté vált a paraszti rétegeknél. Viselésének tiltásával az iparág is fokozatosan visszafejlődött.

A város másik jelentős iparága a fazekasmesterség volt. Az 1931. évi összeírás szerint Palotán 36 fazekas dolgozott, akik konyhai és díszedényeket egyaránt készítettek. Közeli falvak, de akár messzi vidékek céhkorsóit is palotai mesterek készítették.

A céhkorsó, mely egy  reprezentatív edény- jelképezi a céh testületét, a mesterek közösségét. Ráírathatják a megrendelő nevét, a cég elöljáróinak nevét és rangját, a szöveg élteti a többi közönséges mestert. A készítő csak szerény helyre karcolhatja saját nevét, valahol hátul a fül mellé. A tehetséges palotai fazekasok színvonalas munkáját számos céhkorsó bizonyítja. A Dunántúlon Várpalotáról való a legteljesebb céhkorsó sorozat, szebbnél szebb zöldmázas edény. A helybeli fazekasok kis társaságának, az ifjú legényeknek már 1777-ben készült korsó. A meglett mesterembereknek 1816-ban és 1838-ban is készült egy-egy új borosedény. Az 1938-as fazekas céhkorsó készítője, Szekeres Pál önmagát mintázta meg, amint kinyújtott kézzel jelképes korongot fog. A korong mellett fakés és rovátkoló, a mesterség szerszámai és szimbólumai. Céhkorsó készült a helybeli kovácsoknak és lakatosoknak, kőműveseknek és ácsoknak, a szűcsöknek, a szűszabóknak, posztósoknak, a csizmadiáknak is.