A Fekete- Körös völgyének felső folyásánál több településen is élnek szórványban magyarok, Várasfenes, Kisnyégerfalva, Magyarremete, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Körösjánosfalva és Köröstárkány falvakban. Bihar megyei községek, Belényes városa mellett, az Erdélyi Szigethegység, a mócvidék aljában találhatóak, mindannyian reformátusok.

Történetük:

A Fekete-Körös menti szórványmagyarság egy színes, érdekes csoportja a bihari magyarságnak. Népviseletükben, népszokásaikban és nyelvezetükben régi korok jellegzetességeit őrizték meg. Elszigeteltségüknek köszönhetően megmaradt nyelvjárási, hanghordozási sajátosságaikat figyelembe véve, valószínű, hogy e nép megszakítás nélkül, a kora Árpád-kor óta él itt.

Köröstárkány egyfajta központi szerepet tölt be. Valamikor híres kádárok, fazekasok, szőlőtermesztők, pálinkafőzők és állattenyésztők voltak, a tárkányiak ma a környék elismert zöldségtermesztői.

Anonymus azt írja, hogy a Honfoglaláskor Töhötöm és unokája telepedett meg nemzetségével ezen a vidéken. Tárkány feltehetőleg 1000-1050 óta létezik. Alapítói székely gyepüőrök voltak, az itt élőkben mai napig él a tudat, hogy ők székelyek leszármazottai.

A tatár pusztításától a környék sűrű erdősége mentette meg a lakosságot. A XVI. század végén Tárkány a töröknek behódolt, ezért az ellenség nem pusztította el. A Fekete-Körös felső vidékét földrajzi helyzete miatt a tatár és török seregek nem támadták, de az alsó részén élő, rendre el-elfogyó magyar lakosságot a román családok váltották fel. A nagyobb összefüggő magyar nyelvterületeket és szórványokat azonban nem tudták beolvasztani. Egy ilyen szigete maradt meg a magyaroknak a belényesi medencében.

A reformáció az 1500-as évek végén érte el a környéket. Köröstárkány 1606-ban, mint az Erdélyi fejedelem birtoka már református vallású közösségként állt, 1614-ben pedig Bethlen Gábor Nagytárkány néven várossá nyilvánította. Virágkorát az első világháború előtti időkig élte, amikor a tárkányi gazdáknak a környező hét falu határában is jelentős földterületek voltak a kezükben.

A közelmúlt történelme folyamán, 1919. április 19-én szenvedte el a falu a legfájdalmasabb pusztítást. A bevonuló román félkatonai alakulatok és katonai ruhába bújt civilek vérfürdőt rendezve kirabolták a falut. A templom előtti téren 93 ember lett az áldozata a tömegmészárlásnak. A szomszédos Kisnyégerfalván szintén kivégeztek 17 magyart. A mészárlást három napig tartó garázdálkodás, rablás és erőszak követte a jómódú magyar faluban. Meg kell említeni, viszont, hogy sok elmenekült tárkányit, várasfenesi román családok bújtattak, ezzel megmentve őket. A település a második világháború után ismét Romániához került.

Öltözetük:

Kisebb-nagyobb eltéréssel a Fekete-Körös völgyének magyarsága szinte ugyanazt a népviseletet használja, mely úgy rögződött be a köztudatba, mint „tárkányi ruha”, az Alföld és Erdély határán, megőrizte mindkét vidék számos régi vonását.

A nők a „tárkányi fodros ing” nyakát és ujját úgy ráncolják, hogy fodrot nyerjenek. Az ing rövid és fodros ujjának ráncait letűzik, mint a férfiak ingét-gatyáját, ugyanígy tűzik le a bő, egyenes szabású korcos pendelyt is. Ünnepen a pendely fölé szoknyát, tárkányi rokolyát öltötték, az ehhez való színes szöveteket is minden mintázottság nélkül kedvelték, bársonyszalag és több sor selyemszalag volt csupán a dísze, mindig a szövet ujjassal, pruszlikkal azonos színű. A szoknya térdig ért, vállukra rojtos nagykendőt (nyakkendő) kötöttek. Téli-nyári ruhadarabjuk a kozsok nevű hímzett bőrmellény volt. Egyforma szűrkabátot (vagyis darócot) hordtak a férfiakkal.

A férfiak vászonöltözetben jártak. Rövid, térdig érő vászongatyájuk bő szárú, szélesen letűzött, apró ráncolással, a korctól kiindulva egy–két centi távolságban körülbelül egyarasznyira lefelé haladva a ráncokat össze vannak öltve, hogy a gatya állandóan ráncba szedve álljon. Lobogós ujjú ingükön télen-nyáron báránybőr kozsókot viseltek. A fejükre kis nemezkalapot tettek, tenyérnyi magas, háromujjnyi karimával, a karima pedig szorosan a kalap tetejére lapult. Az Alföldi kunsüveg csökevényének tekinthető.

Míg más tájakon az ünneplő öltözetként egészen más anyagú és varrású darabokat használtak, hogy ezzel is jobban kitűnjön az ünnep és a hétköznap közötti eltérés, addig a Fekete-Körös völgyiek ünneplőnek és hétköznapi öltözetnek is vászon agyagot használtak. Az ünnep ruhadarabjai sem tértek el a hétköznapitól.

Ez az egyszerű régi viselet, mely a régi alföldi viselethez hasonlít legjobban, egyes öltözetdarabjai által többfelé is kapcsolódik. Az Alföld felé utal a rövid bőgatya, a kis kerek posztókalap, és a lobogós ing vagy a nők vállkendője. De Erdély magyarjainak öltözetdarabjait és viselési szokásait is megfigyelve párhuzam vonható a nők és férfiak közös öltözetdarabjai és a télen-nyáron hordott bőrmellények viselésével is.