A gyimesi csángók Moldva és Erdély határánál, a Tatros folyó forrásvidékén, a Gyimesi szorosban élnek. Fő községeik Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesbükk. Gyimes sajátos „patak-ország”, ugyanis itt nem találhatóak úgynevezett tömör falvak, csak tanyatelepek, amik a folyó hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, a patakokban oszlanak szét. Sokszor az itt megtelepülő családok neveit viselik (például Antalok pataka), és túlnyomórészt erős római katolikus vallású magyarok lakják.

Történetük:

A gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben moldvai magyarokból és románokból eredeztethető. Az itt élők szerint őseik a katonai szolgálat elől menekültek erre az erdős vidékre, ezzel kapcsolatos a csángó szó eredete is: csángó az aki elcsángált, elment a közösségtől. A csángók bujdosásukkal magyarázzák a moldvai magyarokéhoz hasonló öltözetüket is, ezt egykoron azért használták, hogy megtévesszék az őket üldözőket, nehogy felismerjék bennük a szökött székely katonát.

Területüket a XVII. századtól kezdték legelő bérletként benépesíteni. Gyimesközéplok 1721-től népesült be, amikor 19, kaszálót bérlő család fokozatosan letelepedett. A kis telepek lassan növekedtek, 1779-ben a Gyimes völgyének lakossága 550 fő körül lehetett. Fő foglalkozásuk a pásztorkodás volt, a nagy kiterjedésű kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. Ez képezte a gazdasági élet alapját, ehhez adódott még a fafeldolgozás, fakereskedelem. A havasi legelők birtokba vétele fokozatosan történt: az „erdőlés” nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani.

A csángó életmód sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel Szent Mihály napját követően hazaköltöznek a téli szállásra. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén.

A gyimesi csángók és a székelyek között él egy történelmi ellentét, ugyanis a XVIII.-XIX. században ezen a területen a csángók zsellérként dolgoztak a csíkiak földjein. Az 1871. évi népszámlálás bizonyítja, hogy a községekben egyetlen csángó földtulajdonos sem volt. Ezen változtatott, szintén ebben az évben az Arányosítási törvény, amit a csíki birtokosok nem fogadtak jól, mivel sok csángó földhöz jutott a csíki gazdák rovására. Talán éppen ez a történelmi ellentét, a gazdasági különbség illetve a földrajzi elzártság okozta, hogy a gyimesiek a székelyektől eltérő kultúrát hoztak létre. A csíkiak területe inkább polgárosodott terület lett, míg a csángók megőrizték a pásztorkodó életformájukat.

A gyimesi csángók földrajzi és etnikai elszigeteltségük folytán, a magyarság legrégibb kultúrájú népcsoportját alkotják. Viseletük a régi, középkori kelet-európai hagyományokat őrzi.

Viseletük:

A csángós gúnya majdnem minden darabját helyben, házilag készítették, csupán a fejrevaló kendőket és a nyakláncok gyöngyeit vették kereskedőktől.

A női viselet szembetűnő lepelszoknyája (a katrinca) a legősibb szoknyatípus. Vállfőhímes ingeiket régebben geometrikus mintákkal díszítették, azon belül is egy igen kedvelt hímzés típussal, a fonájánvarrással. Manapság ezt az igen nehéz hímzést felváltotta a keresztszemes technikával készített többszínű virágminta. Az ing régen egyben volt az alsószoknyával, neve is erre utal: ingallj. Ma már külön ruhadarab, amelynek alján van csak fehér csipkedísz. Az ingre és ingalljra a derékon széles szőtt, gyapjúövet tekernek, erre kerül a katrinca, amit egy színesen szőtt, keskeny övvel (úgynevezett bernyóccal) a mell alatt, a derékon felül szorítanak le. A lányok és fiatalasszonyok fényes, többsoros gyöngysort viselnek. Általános a kendőviselet, a kislánytól az öregasszonyig mindenki hordja. A női öltözet legdíszesebb és legértékesebb darabja a mellen gombolt színesen hímzett bőr mellény (lajbibunda). Az idősebbek pirosas-tarkás, kockázott „hámos ujjast” hordanak, ez a ruhadarab csak két ujjból áll, és a lapockánál egy „hám” tartja össze. Télen a férfiakéval megegyező fekete posztó „zekét” hordanak.

A gyimesi férfiviselet a középkori földműveseket bemutató ábrázolásokon láthatóakhoz feltűnően hasonló. Hosszú kieresztett ingeik a római kori tunikákkal hozhatók rokonságba. Ugyanez mondható el a lábhoz szorosan tapadó vászonnadrágokról is, amelyeknek a századelőn még élt az ülep nélküli formája: csak két szárból állt.

A hátul derékon ráncba szedett hosszú inget széles bőröv (vagyis szijju) szorítja a testhez. A férfiaknál is a legértékesebb a mellkason díszített, egyik oldalán és vállán gombolható „mellyesbunda”. A fejükre jellegzetes alakú „csángós kalap”-ot tesznek. Télen fekete posztó „zekét” hordanak, ami a zsebén és a gallérja körül zsinórozott.