Borsod megye nyugati felében síkvidéki területen fekvő három szomszédos település: Mezőkövesd, Tard, Szentistván lakói.

Történetük:

Eredetüket tekintve több kutató szerint a magyarokkal bejött kunok leszármazottai, akik elsőfoglalású földjükön élnek ma is. Emellett a besenyők is közvetlen szomszédságban éltek a matyókkal. Helynevek tekintetében a tatároknak is bőven van nyomuk, és a matyó családnevek között is vannak törökös hangzásúak. A Tardiakat a másik két matyó közösség tatárnak nevezi, és a tardiak is onnan eredeztetik magukat. A matyókat antropológiai szempontból  különösen érdekessé teszi a gyakori mongolszerű jelleg előfordulása, úgy a férfiaknál, mint a nőknél. A rendkívül széles, lapos pofacsont, erősen benyomott, széles orrgyök, apró, mongolredővel ellátott szemek, sárgás-barnás bőrszín.

Mezőkövesdnek a 15. században jelentékeny városi kiváltsága volt, lakossága a hódoltság idején is folyamatos volt.

A matyók mind római katolikus vallásúak. A név Borsod megyén kívül is használatos, és az Alföld református vidékein mindenütt a katolikusokat csúfolták eképp. De a matyó szó a Kövesdiek legendáriumában egyébként személynévi eredetű, Mátyás királytól eredeztetik.

Településeikben az Alföld északi peremvidékének hagyományos társadalmi gazdálkodási rendje élt. Közvetlen területük gazdasági hasznosítása mellett pusztabérletekkel foglalkoztak, inkább állattenyésztők voltak. A Tisza jobboldalán beláthatatlan nagy legelőik és rétjeik húzódtak a Sajótól egészen a jászságig. Ezek elvesztése után speciális munkamigrációs rendszer alakult ki, amelynek keretében a távoli (sokszor dunántúli) nagybirtokra szegődött summás munkával keresték kenyerüket.

Országosan közismertté vált hímzéskultúrájukról az első írásos emlékünk 1857-ben keletkezett, ebből következtethetünk arra, hogy a hímzés hosszú idő alatt vált a ma ismert formájúvá. Kialakult a közösség igényeit kielégítő matyó író-rajzoló asszonyok csoportja. A művészi érték elsilányulása az 1920-as években kezdődött az úgynevezett ragyogók( üveg gyöngyök, flitterek, rézrecék, aranycsipkék, stb.) ruhára való felvarrásával. Ez nagyon megdrágította a ruhák árát. A megvétele az amúgy sem gazdag, általában sokgyermekes  családoknál az élelmezésben okozott nagy gondot. Ekkor vált elhíresültté az a mondás: “ Hadd korogjon, csak ragyogjon!”. Sok esetben az éhhalál szélén álltak, ezért lépett fel 1925-ben az Egyház és a város értelmiségének jelentős része és kötelezővé tették ezeknek a gyári díszítőknek a Fő-téri összegyűjtését, majd ott elégették azokat. Ez volt a híres „ragyogó égetés”!

Öltözetük:

A férfiviselet régies formája az alföldi, illetve országos parasztviseletnek. A köztudatban ismert matyó viselet a magyar ünnepi férfiviseletek közül talán a legdíszesebb, amely a posztóruházat elterjedése mellett is megmaradt a parasztos inges-gatyás formánál. Az öltözet páratlan cifraságát nem drága kelmékkel, hanem olcsóbb anyagok pazarló bőségben való felhasználásával hozták létre. Az ing lobogós ujját olyan hosszúra szabták, hogy a kézfejet takarta, ennek végére 30–40 cm széles pamutos vagy szűcsselymes hímzés került, egy széles, horgolt csipkével. (Ez a díszítmény olyan tömör volt, hogy verekedéskor megcsavarintva a kézfejen túl érő ingujjat, ütő fegyverként használhatták a legények.). A bőgatyához 14 méternél több anyagot is felhasználhattak. A kötény (surc ), hímzéssel, aranycsipkével, rojtokkal gazdagon díszített változatait viselték gatyához. A megjelenés hatásosságát a színpompás hímzések zsúfolásával fokozták. A századfordulón tűnt fel a csúcsos kis kalap, a süveges kalap. Ilyet Mezőkövesden először állítólag a bíró fia viselt, aki alacsony termetű lévén, a kalap magasságával akarta magát magasabbnak láttatni. A kövesdi legények hamar megkedvelték és gyorsan terjedt közöttük ez a fajta viselet.

A mezőkövesdi nők a karcsú nyúlánk alakot tartották kívánatosnak, szépnek. Ennek elérése érdekében a fejtetőre került kis kúpos főkötő hosszúkássá változtatta az arcot, és megnyújtotta az alakot. A mell leszorítása mellett a karcsú, nyúlánk termetet a bokáig érő és nem túl bő szoknya viselete tovább hangsúlyozta, de a csípő gömbölydedségére itt is nagy figyelmet szenteltek. A matyó viselet reprezentatív darabja a híressé vált surc, amit hímzéssel, arany és ezüst csipkével, rojttal gazdagon borítottak.

A 19. század ötvenes éveiből eredő ábrázolások a matyókat még igen egyszerűnek mutatják. Az asszonyokon pendely, ing, vállkendő és kötény van, fejükön kendő. Viszonylag rövid idő alatt formálták ki a legcifrább, mással össze nem téveszthető öltözetüket: a csúcsos fejrevalót, a szűk, testhez simuló felső öltözetdarabokat, a széles vállat vagy a bő ingujjat, vagy a vastag rojtos kendőt, a bokánál kiszélesedő hosszú szoknyát, előtte bő kötővel vagy a keskeny surccal.