A törökök kiűzése utáni két évszázadban a várpalotai lakosság legtiszteletreméltóbb rétege az ipart űző népesség volt, akiket a korabeli iratok „primores”-nek, azaz legtekintélyesebbnek, legelőkelőbbnek neveznek. Ők alkották a lakosság egyharmadát. Két, három vagy több szobás házakban laktak, mesterségüket céhekbe tömörülve folytatták, és a városi tanácsban is övék volt a vezető szerep.

A kézműipar nagyarányú fejlődését mutatja, hogy míg 1715-ben csak 26 iparos élt Palotán, több mint száz évvel később, az 1828-as összeíráskor már 301. Ebben az időszakban a legtöbben a csapók voltak, szám szerint 62-en, ők a gyapjú tisztításával, finomabb földolgozásra történő előkészítésével foglalkozó mesteremberek voltak.

A palotai iparosság létszáma és jelentősége a 19. század elején érte el tetőpontját. Ettől kezdve azonban az európai és hazai társadalmi és gazdasági változások hatására fokozatos hanyatlásnak indult, 1872-ben pedig hivatalosan megszűnt a céhrendszer is. A 19. század végére az elszegényedett lakosságnak már minden lehetőséget meg kellett ragadnia megélhetésének biztosítására, így választották sokan  például a fuvarozást, vagy mészszállítást.

Ennek ellenére a céhvilág szelleme és szokásai még hosszú időn át fennmaradtak. Megfigyelhető ez a korabeli temetkezések rendjében, vagy a szimbolikus céhtárgyak (például lámpák, ládák, korsók) használatában. Az ipartestületek a régi céhek utódjaiként működtek tovább, és a palotai iparosok a céh elnevezést még szintén sokáig használták. Az ipartestületeken belül működő szakosztályokról a hivatalos tanonciskolai értesítő még az 1940-es években is mint cipész, csizmadia, fazekas és ács céhtársulatokról emlékezik meg. Ezzel is bizonyítva, milyen sokáig élt még tovább az ősi hagyomány.